Mit teszünk, ha Isten arra sürget, hogy meglátogassunk egy régi barátot? Megyünk.
Rendkívül elfoglalt voltam, rengeteg dolgom volt, sőt egyre több. Aznap reggel rettenetesen le voltam maradva teendőim elvégzésében, így amikor hirtelen erős késztetést éreztem, egyszerűen nem foglalkoztam vele. Nem napolhattam el a tennivalókat, a házimunkát, az üzleti ügyeket. A gondolat azonban nem hagyott nyugodni. Egyfolytában az egyik barátnőmre gondoltam. Bármit is tettem, újra és újra megjelent a szemem előtt.
Nekiláttam a délelőtti feladatoknak, és próbáltam nem odafigyelni arra a zavaró kis hangra az agyam hátsó felében, de nem sikerült. A késztetés egyre erősebb lett, egyre többet gondoltam a barátnőmre, egyre nyugtalanabb lettem, és éreztem, hogy találkoznom kell vele.
Mivel korán volt, úgy döntöttem, várok még egy keveset, aztán felhívom, megkérdezem, hogy van. Csak ennyit terveztem. Az agyam azonban nem nyugodott. Valahogy nem tűnt helyesnek, ha még várok egy kicsit. Az sem tűnt helyesnek, hogy csak felhívjam. A telefonért nyúltam, de nem bírtam tárcsázni a számot. Hiszen még lehet, hogy ágyban van. Én korán kelő vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy mindenki az. Szerintem a barátnőm is szeret aludni.
Azt hajtogattam magamban, hogy ostoba bolond vagyok. Nem szabadna hagynom, hogy bármi elvonja a figyelmet a napi teendőktől. Megfogadtam, hogy majd később felhívom, és készítek egy kis ajándékot, ami jelzi, hogy eszembe jutott, vagy bedobok egy adag muffint a sütőbe, és elviszem neki.
De ez sem működött. Semmi sem működött, mert folyamatosan arra gondoltam, hogy most azonnal meg kell őt látogatnom. De nem akartam, mert nevetségesnek éreztem volna, ha ilyen kora reggel csak úgy betoppanok hozzá. És aztán mit mondok neki? Semmi értelmes indokom nem volt. De már nem bírtam tovább a harcot. Mindent félredobtam, és rohantam az ajtóhoz.
Nem foglalkoztam azzal, hogy ostobának érzem magam, lementem a házához, és bekopogtam hozzá. Félálomban, borzasan és meglepődve nyitott ajtót, de behívott. Nem jutott eszembe semmilyen ok, hogy miért vagyok itt, így nem is szóltam semmit. Leültünk a konyhában, és beszélgettünk egy kicsit. Kávéztunk és enyhén száraz teasüteményt eszegettünk. Aztán mélyebb dolgokra, aggodalmakra és gondokra terelődött a szó.
Arról beszélt, hogy nehéz dolgokkal kell mostanában szembesülnie, amelyek fullasztóan hatnak rá, és nem képes kezelni őket. Beszélgettünk, és együtt imádkoztunk. Megöleltük egymást, és nagyon közel éreztük magunkat a másikhoz. Végül még nevetni is képesek voltunk az életünket elborító gondok ellenére.
Felolvastunk a Bibliából, és bátorítottuk egymást. Sokkal jobban éreztem magam, könnyebbnek és szabadabbnak, mintha valamilyen nehéz súlytól szabadult volna meg a szívem. Talán ezért küldött Isten ilyen kora reggel. Talán csak erre volt szükségem, hogy ezt az időt egy baráttal töltsem. Talán az egész napom könnyebb lesz azután, hogy ilyen közel kerültem egy baráthoz egy csésze kávé mellett.
Mintha az ő gondterheltsége is enyhült volna. Még kócos haja is rendezettebbnek tűnt az együtt töltött idő után. Örültem, hogy végül beadtam a derekam annak a sürgető hangnak, és meglátogattam. Ha csak telefonon beszélünk, az nem lett volna az igazi. Ezt az időt magunk miatt töltöttük együtt. Ez így volt helyes.
Az ajtónál egy pillanatra megállított. Megkérdezte, hogy miért is jöttem át.
Vállat vontam, hiszen magam sem voltam biztos benne. De őszinte akartam lenni, ezért elmondtam neki az igazat, hogy egy hang küldött, valószínűleg Istené. Olyan volt, mintha Ő küldött volna, és Ő ragaszkodott hozzá, hogy abban a pillanatban jöjjek. Kissé zavartan elmosolyodtam, de tudtam, hogy helyesen cselekedtem.
Mélyen a szemembe nézett, és a pillantása kissé nyugtalanító volt; mintha tudott volna valamit, amit én nem.
- Örülök, hogy Isten ideküldött téged – mondta olyan komoly tekintettel, hogy egyre kínosabban éreztem magam. Mi folyik itt? Miért ilyen komoly? És miért van ilyen nagy hatással rá, hogy valaki idehívott?
Kihúzott valamit a zsebéből, és a kezembe adta. Megnéztem a kis műanyag üvegcsét a tenyeremben, majd ismét barátnőm komoly tekintetébe fúrtam az enyémet. a pirulák zörögtek a dobozban, reszkető kezemben.
- Ha nem jöttél volna… – kezdte, de nem fejezte be a mondatot.
Zsebembe csúsztattam a dobozt, és szorosan magamhoz öleltem a barátnőmet. A barátnőmet, akit majdnem elvesztettem. Most értettem meg, milyen közel állt a kétségbeeséshez.
Abban a pillanatban megfogadtam, hogy Isten parancsait soha többé nem fogom figyelmen kívül hagyni. Ha azt mondja, menni kell, menni fogok, akkor is, ha nem értem az okokat.
Karen M. Leet
