Amikor Isten hív, hogy terjeszd az igét, a küldetés helye talán közelebb van, mint gondolnád!
Eva nyugtalanul járkált fel és alá a nappaliban. Nem jött álom a szemére. A családját egészségügyi és anyagi problémák sújtották, és ő nem látta a megoldást. Templomba járó asszony volt, de az utóbbi időben imái üres, gyenge szavak halmazának tűntek. Isten vajon hallotta a segélykiáltásait? Érdekelte egyáltalán? Létezik egyáltalán?
Eva hite még soha nem ingott meg ennyire élete ötven-egynéhány éve alatt. Gondolatai egyfolytában Larry, az eltűnt exférje körül forogtak. Már tíz éve nem hallott róla sem ő, sem a családja. Vajon életben van-e még, kérdezte magától, vagy az alkohol vele is végzett, ahogyan a házasságukkal.
Eva nem ment újra férjhez, Larry iránt érzett szeretete pedig fokozatosan aggodalommá változott. Hiszen mégis csak a fia, ifjabb Larry apja volt.
Ma már ifjabb Larry maga is apa, de kicsi fia még sohasem látta a nagyapját. Eva mélyet sóhajtott. Talán jobb is így, de akkor is… egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből a kérdést, hogy vajon mi lehet a volt férjével. Megrótta magát, amiért hagyta elveszni a hitét. Már csak Istenben reménykedhetett. Végül hátradőlt a kanapén andersoni otthonában, Dél-Karolinában, és a plafont bámulta.
- Édes Uram! – imádkozott. – Kérlek, tudasd a családunkkal, hogy Larry életben van-e.
Tudta, hogy egyetlen fia tudni akarja, hogy az apja él-e még. Valamikor a fia az egyházközösségbe szeretett volna kerülni, és pár évig keresztény főiskolára is járt, de aztán elszakadt Istentől.
A család problémái megerősítették ifjabb Larryt abban, hogy Isten túl messze van és nem törődik velük. Már csak Isten és egy anya imája adhatja meg a válaszokat, amire a családnak szüksége van.
Eva még csak nem is sejtette, hogy Isten válaszul az imáira már el is rendezte a dolgokat valahol több száz mérföldnyi távolságra.
Ugyanazon az estén férjemmel, Kevinnel New Orleans történelmi francia negyedében sétálgattunk, és élveztük megérdemelt vakációnkat. A nap már szinte teljesen eltűnt a felhők mögött, és meggyorsítottuk lépteinket, hogy még sötétedés előtt visszaérjünk a szállodába. A nappali fényben biztonságosnak tűnő utcák ilyenkor a hajléktalanok szállásává változtak.
Kevin éppen azt a tervét vázolta, hogy a következő nyáron egy csoport tinédzsert missziós kirándulásra visz Quitóba, Ecuadorba, amikor úgy éreztem, mintha Isten rántott volna egyet a szívemen. Minél tovább beszélt a férjem az örömhírvivő keresztes hadjáratról, annál nehezebb lett a szívem. Hirtelen megálltam, és feléje fordultam:
- Kevin, olyan bűntudatom van. Arról beszélgettünk, hogy tanúságot teszünk a dél-amerikai emberek előtt, miközben itt hever előttünk ez a sok hajléktalan, aki szintén Isten szeretetére szorul.
Kevin körülnézett, majd felém fordult. Annyira belemerült a mondandójába, hogy nem is látta a körülöttünk fekvő embereket az utcán.
A francia negyedben mindennapos látványnak számítottak, így egy idő után szinte észre sem vette őket az ember. Mint turistákat, arra figyelmeztettek mindenkit, hogy gyorsan haladjunk el a hajléktalanok mellett, és sötétedés után lehetőleg ne menjünk ki az utcára. Hallottunk már rémtörténeteket utcai rablótámadásokról – vagy még rosszabbról -, amik olyanokkal estek meg, akik nem fogadták meg a jó tanácsokat. Aznap este azonban az isteni terv lépett működésbe, és még a félelem sem állíthatta meg.
- Igazad van – mondta Kevin kijózanodva. – Álljunk meg itt, és beszélgessünk el a legközelebbi hajléktalannal.
Dobogó szívvel haladtunk tovább az egyre halványuló fényben. Előttünk rongyokba öltözött ember ült egy bár előtt a kuka tetején. Ahogy közelebb értünk, hallottuk, hogy pénzt kér. A legtöbb ember félrefordított fejjel sietett el mellette, amikor azonban hozzánk szólt, bátorítóan rámosolyogtunk.
Hamarosan rájöttünk, hogy a férfi részeg, és rendkívül bőbeszédű. Általános dolgokat kérdeztünk róla és az életéről, de még nem mondtuk el neki, hogy hívő keresztények vagyunk. Magamban Istenhez imádkoztam, hogy megadja nekünk a kezdő lépés lehetőségét.
Aztán alig hittem a fülemnek. Még a karomon is felállt a szőr, amikor a Larry nevű férfi a fiáról, ifjabb Larryről kezdett beszélni, aki egy keresztény főiskolája járt Tennesseeben.
- A férjem és én is arra a főiskolára jártunk! – kiáltottam fel. – Mikor járt oda a fia?
Larry elgondolkodva megvakargatta borostás állát.
- A nyolcvanas évek elején.
Teljesen elképedtem.
- Mi is akkoriban jártunk oda. Hogy hívják a fiát?
- Ifjabb Larry Grimm – hangzott a válasz. A név ismerősen csengett. Mi az esélye annak, hogy ez megtörténhet? Akkoriban vagy ezer diák járt arra a főiskolára. Mindannyian tudtuk, hogy Isten keze van a dologban, és ő szervezte meg ezt a pillanatot.
Ahogy egyre tovább beszélgettünk, Larry lassan kijózanodott. Vittünk neki vacsorát, és az Úrról beszélgettünk vele. Megtudtuk, hogy már tíz éve az utcán él, és azóta nem beszélt a családjával. Órákkal később vele együtt imádkoztunk.
Amikor néhány nap múlva visszatértünk floridai otthonunkba, azonnal felvettem a kapcsolatot az öregdiákok szövetségével, hogy megtudjam ifjabb Larry legutóbbi ismert címét. Felhívtam a dél-karolinai telefonszámot. Néhány csengetés után egy női hang válaszolt.
- Nem ismerjük egymást – kezdtem izgatottan -, de azért telefonálok, mert múlt csütörtökön este találkoztunk egy férfival, aki valószínűleg az ön volt férje.
A vonal túlsó végén a nő zokogásban tört ki. Miután elmeséltem neki a találkozásunkat a férjével, Eva elmondta, hogy pont aznap este milyen buzgón imádkozott azért, hogy megtudja Larry életben van-e még.
- Most már tudom, hogy Isten tényleg meghallgatja és megválaszolja az imáimat – kiáltott fel.
- A fiam is meg fogja tudni, hogy az apja életben van, és hogy merre jár.
Eva azt is elmesélte, hogy a család milyen nehézségekkel küszködött, és szinte már megkérdőjelezték, hogy Isten törődik velük egyáltalán. Együtt imádkoztunk a telefonvonal két végén, majd azt mondta, hogy ez az eset erőt ad neki, hogy továbblépjen, és újra bízzon Istenben. Akkor jöttem rá, hogy mennyire fontos észrevennem, amikor Isten meghúzza a szívem zsinórját: ki tudja, kit találok a zsinór másik végén?!
Regina M. Ballard
