Adventi történet
Ezt a napot az Úr szerezte: ujjongjunk és örüljünk benne!
Zsolt 118,24
James arra készült, hogy lefesse a házát. Addig-addig halasztgatta, amíg már majdnem késő lett, és valóban kénytelen volt hozzákezdeni. De miközben a festőszerszámokat szedte össze, folyton az édesanyja járt a fejében. A róla szóló gondolatok teljesen lekötötték a figyelmét, nem tudta őket kiverni a fejéből. Lehet, hogy valami baj történt vele, gondolta. Az évek múlnak, és ő egyedül él… néha mindannyian aggódtak emiatt. Félretette az ecseteket és a hengereket, hogy felhívja őt.
- Jól vagyok, drágám – nyugtatgatta az anyja, de valami még mindig motoszkált James fejében, ami nem hagyta nyugodni, és végre kinyögte, saját magát is meglepve a javaslattal.
- Anya, nincs kedved egy kicsit kiruccanni? – kérdezte, és maga is elámult rajta. Hiszen sok dolga lett volna, bár amúgy sem tudott rájuk odafigyelni.
- Mit szólnál hozzá, ha fognánk a piknikkosarat, és kint töltenénk a napot a parkban?
- Biztos, hogy van erre időd? – kérdezte az anyja, és James igennel felelt. A festés gondolata elszállt a fejéből. Biztos volt a dolgában, és úgy érezte, helyesen cselekszik.
Éppen összeszedte a gyerekeket és a feleségét, a frizbiket és a piknikkosarat, amikor csörgött a telefon.
- Szia James! – legfiatalabb húga, Megan volt.
- Figyelj, egyfolytában az jár a fejemben, hogy anya mennyire egyedül van, amióta elköltöztünk otthonról. Arra gondoltam, csinálhatnánk valamit együtt.
- Akkor csatlakozz hozzánk – felelte nevetve James, és elmesélte a rögtönzött piknik történetét.
Megan boldogan törölte az aznapi programjait.
- Nincs halaszthatatlan dolgom – mondta, és szinte pillanatok alatt elkészült.
Mire elindultak a parkba, James már beszélt a bátyjával és a másik két nővérével is. Mindannyiuknak éppen akkor jutott eszébe, hogy anyjuk mennyire egyedül lehet, és hogy nem látogatják elég gyakran. Hamarosan egy régimódi családi összejövetelen találták magukat, ahol minden családtag és az ő családjaik is jelen voltak.
Édesanyjuk a hetedik mennyországban érezte magát. Annyira mosolygott, hogy már attól tartott – ahogy ő maga mondta – , a szája körbeéri a fejét.
- Olyan jó, hogy mindannyian együtt vagyunk – mondogatta folyton, és roppantul élvezte a napot. Megtapsolta a kötélhúzókat, és nevetett a gyerekek sáros ruhái láttán. Mogyoróvajas szendvicset evett, és kacagott, miközben a család labdázott. Újra összebarátkozott az unokáival, megtudta, milyen jegyeket kaptak az iskolában, milyenek a barátaik és mi érdekli őket.
- Ez volt a világ legjobb ötlete – mondta Megan Jamesnek egy csendesebb pillanatban, amikor éppen mindenki pihenőt tartott. – Anya minden percet élvez. Gyakrabban kellene ilyet csinálnunk.
- Hát igen, ha nem lennénk ennyire elfoglaltak – vont vállat James. – Szinte hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt mindenkit egy helyre gyűjtöttünk.
Minél többet gondolkodott rajta, annál hihetetlenebbnek tűnt. A testvérei állandóan elfoglaltak voltak: a család, a munka, a háztartás, közösségi tevékenységek és így tovább. Az, hogy ilyen szépen összejöttek, kisebb csodának számított. Nagyszerű volt látni, hogy az édesanyjuk ennyire jól érzi magát, évek óta nem látták ilyen boldognak James hálás volt, amiért hallgatott arra a késztetésre, hogy csapot-papot otthagyva az anyjával töltse a napot. Nagy hálát érzett azért is, mert a testvérei ugyanezt tették, hogy ők is ugyanezt az erős késztetést érezték.
Aztán véget ért a csodálatos együtt töltött nap. James hazavitte az anyját, és mosolyogva hallgatta, amikor arról beszélt, milyen nagyszerűen érezte magát.
- Ez volt a legszebb ajándék, amit valaha kaptam – mondta a fiának. – Nem is adhattatok volna nagyobb dolgot. Annyira jó volt mindannyiótokkal együtt lenni, látni, ahogy jól érzitek magatokat együtt, és tudni, hogy egy nagy család vagyunk, akik rettentő jól szórakoznak. Nagyon köszönöm, fiam, hogy elindítottad ezt a napot.
Megölelték egymás, James pedig hazament, hogy folytassa a mindennapi teendőket. Elfoglaltabb volt, mint eddig bármikor.
Két nappal később újra elfogta a hála érzése az együtt töltött napért. Anyja csendesen halt meg álmában, és a család ismét összegyűlt, hogy megtervezze a temetést.
A gyász és a veszteség érzése közepette mindannyian az utolsó piknik csodálatos emlékeit idézték fel. Mindegyiküknek volt egy-egy története és fényképe. Mindannyian hatalmas örömet éreztek, hogy azt a különleges napot együtt tölthették az anyjukkal még a halála előtt.
És mindannyian elgondolkodtak azon, hogy az összejövetel időpontja vajon véletlen volt… vagy talán Isten ajándéka.
Karen M. Leet
