Szent Erzsébet az Úr 1207. esztendejében született a sárospataki királyi várban. Apai és anyai ágon egyaránt királyok és szentek véréből eredt. Atyja, II. András király részéről ott ragyogott előtte a szent királyok: Szent István, Szent László és Szent Imre herceg, továbbá Csehországi Boldog Ágnes példája; anyja, a német andechs-meráni családból származott Gertrud királyné részéről pedig Boldog Mechtild edelstetteni apátnő és Szent Hedvig sziléziai hercegnő jártak előtte a szentségben. Szülei számos hibájuk és fogyatkozásuk ellenére mindig készségesen követték az Egyház parancsait; bátyja, IV. Béla egymaga három szentet nevelt az ég számára. Erzsébeten már kicsiny gyermekkorában megmutatkoztak a későbbi életszentség jelei. Alighogy gügyögni kezdett, már imádságra nyílt ajka. Fogócskázás közben szándékosan a kápolna felé terelte pajtásait, hogy így alkalma legyen legalább egy pillanatra beugrani és az oltár elé borulva egy-egy Miatyánkot vagy Üdvözlégy Máriát elmondani.
Korán megnyilatkozott jellemének másik alapvonása, az irgalmas szeretet is. Ha játék közben nyert valamit, azt azonnal szegényebb sorsú társnőinek adta. Korán barátságot kötött a koldusokkal. Eleinte csak a magától megvont falatokat adta nekik; később azonban már nem érte be ennyivel, hanem minduntalan betipegett a cselédszobákba és a konyhába, s onnan vitt nekik bőséges alamizsnát. Ekkor és ilyen körülmények közt játszódhatott le az ismert rózsalegenda is.
De a gyermekkor ártatlan örömeibe nemsokára keserű ürömcseppek vegyültek. Már négyéves korában Wartburgba került, hogy leendő vőlegényével együtt nevelkedjék. A hirtelen környezetváltozás igen mély nyomokat hagyott a zsenge királyi gyermek lelkében. Hiszen szüleinek, testvéreinek és játszópajtásainak szerető köréből egyszerre idegen emberek közé jutott, akiknek legtöbbje bizalmatlansággal, sőt alig leplezett ellenszenvvel fogadta őt. A kis királylány nehezen találta magát bele ebbe a zajos környezetbe. Idegennek és elhagyottnak érezte magát Wartburgban. Anyja szörnyű halálának híre (1213) még jobban megrendítette és még teljesebb magába vonulásra késztette. Így múlt el öt keserves esztendő, mikor vőlegényének, az ifjabb Hermann grófnak hirtelen halála (1216) keményebb próbának vetette alá a szegény gyermeket. Az öreg tartománygróf úgy döntött, hogy a magyar királylány másodszülött fiának, Lajos grófnak legyen a jegyese. Erzsébet annál szívesebben belenyugodott ebbe a döntésbe, mivel Lajos már előbb is figyelmet és rokonszenvet tanúsított iránta.
1221-ben fényes menyegző keretében egybekeltek tizennégy éves arájával. A fényes menyegzőt a harmonikus együttélés mondhatatlanul boldog évei követték. Lajos gróf, akit alattvalói holta után szentként tisztelték, minden tekintetben méltó volt jámbor hitveséhez. A hitvesi szerelem nemhogy a földhöz láncolta volna, hanem ellenkezőleg, egyre közelebb vitte őket az éghez. Erzsébet vallásos géniusza csak most, a külső akadályok elhárulása után bontakozott ki teljes szépségében. Belső életével lépést tartott az irgalmas emberszeretete. De igazi szamaritánus szerepéhez csak házassága után jutott. Az elhagyott és nyomorék gyermekek számára menhelyet állított, ahol maga gondozta őket. Hasonló szeretettel fonta körül a betegeket; mennél elhagyatottabbak és tehetetlenebbek voltak, annál nagyobb készséggel forgolódott körülöttük: főzött számukra, megvetette ágyukat, mosdatta és fürösztötte őket, sebeiket. Minden fekélyes betegben, leprásban a szenvedő Krisztust látta és ápolta. Ez a mélyebb értelme a férje ágyába fektetett bélpoklos legendájának is: Lajos gróf, mikor az ágy függönyét széthúzza, a várt leprás helyén magát Krisztust találja. Férje 1227 nyarán Itáliába indult, hogy II. Frigyes császár oldalán részt vegyen a tervezett kereszteshadjáratban; mielőtt azonban hajóra szállhatott volna, áldozatul esett az olasz földön fellépő súlyos járványnak. Erzsébet a szörnyű hír hallatára szinte eszét vesztette a fájdalomtól. Hetek teltek bele, míg valamennyire össze tudta magát szedni. Sógorai mindjárt férje halála után olyan brutális kíméletlenséggel léptek föl vele szemben, hogy ő jobbnak látta Wartburg helyett a kis Eisenach városban vonni meg magát. Itt azonban senki sem merte befogadni. Utoljára is egy rozzant ólban volt kénytelen menedéket keresni három kis gyermekével. Az Üdvözítőre gondolt, ki istállóban jött a világra és később nem volt hol lehajtania fejét. Hősiesen állotta a harcot akkor is, mikor gyermekeitől is meg kellett válnia, s mindenkitől elhagyatva két keze munkájával kellett kenyerét megkeresnie. Férjének hazatért bajtársai a szent mellé állottak s rokonait az égbekiáltó igazságtalanság jóvátételére kényszerítették. Erzsébet így ismét visszatérhetett Wartburgba. 1228 tavaszán önszántából a Hessen szélső határán fekvő Marburgba vonult. Itt élte le életének utolsó éveit. Ottléte alatt mindjobban belekerült a ferences mozgalom sodrába és egyre jobban megtanulta az assisi szentnek szemével nézni a világot. Gyóntatója, a szigorú Konrád mester megtiltotta neki a teljes szegénység fogadalmának letételét. Ideje tovább is az imádság, alamizsnálkodás és betegápolás közt oszlott meg. 24 éves korában az Üdvözítő nyájasan tudtára adta, hogy most jöjjön hozzája. Néhány nap múlva megbetegedett; és 1231. november 17-én, édes ének, öröm és illatár közepett lelke bement az Úr Krisztus örömébe. IX. Gergely pápa már négy év múlva, 1235. május 26-án a szentek sorába iktatta. II. András király még megérte, hogy a szentek sorában tisztelhette kedves gyermekét.
Árpádházi Szt. Erzsébet könyörögj érettünk!
